|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 104 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 ... 91-104 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Simó Márton 1993. április 17.Egyed Péter 1991-től Kolozsvárott az egyetem filozófia tanszékének oktatója, jelenleg vendégtanár Szegeden. A magyar egyetemi oktatás helyzetéről adott képet. A magyar oktatás bővítése politikai engedmények tárgya, nem alku, a magyar felet nem tekintik egyenlő partnernek ebben a kérdésben. A Bolyai Társaság nagy beadványokat készített az oktatás témakörében, eljuttatta az egymást váltó oktatási minisztereknek, azonban nem tudott eredményt elérni. Magyari Sándor rektor-helyettes terjesztette fel - Liviu Maior oktatási miniszter kérésére - a magyar beiskolázási keretszámokat, "a bizonyos numerus clausust", tanszékenként. Remélhetőleg ez a létszám nagyobb lesz az egyes tanszékeken levő magyar hallgatói létszámnál. A történelem-filozófia szakon 1991-ben 7, 1992-ben 25 magyar hallgató volt, a szociológián 11, illetve tíz fő. Az egész történelem-filozófia karon mintegy 120 magyar nyelven tanuló hallgató van az első évfolyamon. Jelentős létszámbővülés történt a bölcsésztudományi karon is, ahol 50 fős évfolyamok léteznek, sőt beindult a színművészeti képzés is a karon belül. Viszont a képzőművészeti főiskolán, illetve a Zenekonzervatóriumban alig található magyar hallgató. A történelemtanár utánpótlás nem működik még, a tavalyi éven a második évfolyamon mindössze két magyar hallgató volt, holott legalább ötvennek kellett volna lennie. A magyarság politikai vezetőinek meg kellett volna indítani az önálló magyar egyetemi képzést. A matematika szakon nagyon erős magyar csoportok vannak, évente 40 magyar hallgató van, a fizika karon kevesebb. Az orvosképzésnek változatlanul nagy a persztízse, azonban a végzős hallgatók, szinte testületileg, Magyarországra készülnek. A nagy lelkészhiányra tekintettel Kolozsváron a Protestáns Teológiai Intézetben az utóbbi években 100 fő körül van egy évfolyam. "Az 1945 után indult erdélyi magyar írók 60 százaléka áttelepedett Magyarországra, a képzőművészek derékhada szintén csoportosan hagyta el az országot. A legjobb színészek szintén áttelepültek, illetve meghívottként évek óta különböző magyarországi színházaknál játszanak, Emiatt a szatmárnémeti Északi Színház és a temesvári magyar színház az összeomlás küszöbén áll. A Kriterion összeomlott, ezzel megszűnt a koordinált romániai magyar könyvkiadás. - "A magyar politikai szervezeteknek jól kidolgozott célprogramokra lenne szüksége, saját bankrendszert, a földtulajdonnak a rendszerét, bizonyos jogi intézményeket kellene kiépíteni..." /Simó Márton: Beszélgetés Egyed Péter író-filozófussal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 17-18./1993. május 5.Demény Lajos történész, volt oktatási miniszterhelyettes, majd RMDSZ-szenátor visszatér íróasztalához, a Székely Oklevéltár további köteteinek összeállítását vállalta el. Magyarországi útja során felkereste azokat az egyetemeket, ahol romániai magyar fiatalok tanulnak. Azt tapasztalta, hogy a mintegy 1800 Magyarországon tanuló egyetemista nagyobb része nem kíván visszatérni. Ezért most mát a magyar minisztériumtól a részképzést kérik a teljes képzés helyett. A lehetőséget, az ösztöndíjakat, a támogatást nem az egyének kapták, hanem a romániai magyarság, állapította meg. /Simó Márton: Félre kellene tenni valamennyit az emberi jogokból? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 5./1997. január 21.Bágyi Bencze Jakab Székelyudvarhelyen élt, ott jelent meg első verseskötete /Erdélyi kolosszus, 1992/, öt éve áttelepült Budapestre, második verseskötete már itt látott napvilágot /A vár ingajárata, Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1996/. A szülőföld elhagyása - nem feladása - mély nyomokat hagyott benne. "Székely vagyok, afféle/ magyar király lófője." "...s későre szól a szülőföld:/ édes fiam, gyere haza!/ Haj, mert én is vándorolok,/ felénk mindig akad rá ok./" Nemzetféltő költői tartása látszik minden sorából. /Pintér D. István: Bágyi Bencze Jakab második verseskötete. A vér ingajárata. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 21./ Ugyancsak elismerő recenzió jelent meg a kötetről a Romániai Magyar Szóban is: Simó Márton megállapította, hogy Bágyi Bencze Jakab költészete nem képvisel egyetlen manapság divatos vers-eszményt sem, semmit sem veszített, főleg értékéből nem. /Simó Márton: "Egy ideiglenes balkáni alkony". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 11./jan. 22., 950. sz./2001. január 30.Megjelent az udvarhelyszéki Atyhát bemutató kötet /szerkesztője Simó Márton/, amelyet a helybéli katolikus templom kétszázadik évfordulójára adtak ki Csíkszeredában, a Pro-Print Könyvkiadónál. Az emlékkönyv kísérletet tett a település múltjának felleltározására is. Simó Márton a könyv szerkesztője zárszavában ígéretet tett arra, hogy a közeljövőben egy még átfogóbb monográfiát nyújt át az olvasóknak. /Postabontás. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 30./2003. február 18.Románia európai uniós törekvései az Antonescu-kultusznál is erősebbnek bizonyultak. A kormány néhány évvel ezelőtt még egyetértett a háborús bűnös marsall rehabilitálásával, sőt nemzeti hőssé nyilvánításával, most nyugati nyomásra hajlandónak mutatkozik megtépázni Ion Antonescu nimbuszát. A Székelyföld folyóirat januári számának vezéranyaga az Antonescu-per dokumentumait hozta nyilvánosságra. Balogh László a per gyorsírásos dokumentumaiból közölt válogatást. Simó Márton Cselényi László filmrendezővel beszélgetett a kisebbségekről. /Székelyföld. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./2003. szeptember 5.A római katolikusok lakta Atyha faluban a 317 lakóház közül többet lebontottak. Hadnagy Albert falufelelős megmutatta a kultúrotthont, mellette a világháborús emlékművet. Az 1600-as évekből voltak anyakönyvek az egyháznál, ezeket a megyei levéltárba vitték. 1966-ban 765, 1977-ben 413, 1992-ben 342, jelenleg 250 lakója van a falunak. A hegyen, a temető fölött egy kápolna van, most kb. 100 éves, gyenge állapotú. Egyetlen tanítónő és egy óvónő oktatja az atyhai gyermekeket, múlt tanévben az első osztályban 1, a harmadikban 7 gyerek tanult. Vezetékes telefon nincs a faluban, maroktelefont használnak. Nincs munkaerő, ősszel etédieket is hívnak dolgozni. Az elhunyt Vinczeffy László néprajzi gyűjteményét megmutatják meg a faluba látogatónak. Vinczeffy László 1989. januárjában a magyar tévések előtt beszélt a falurombolásról. Simó Márton munkája a Kétszáz éves az atyhai templom (1999) című emlékkönyv, most meg Az utolsó tanító címmel regénye jelent meg. A szerző áttelepült Magyarországra. Janitsek Jenő és Szőcs Lajos Atyha jelenkori és történeti hely- és családnevei című munkája a Magyar Névtani Dolgozatok 158. füzeteként jelent meg (Budapest, 1998). /P. Buzogány Árpád (Hargita Megyei Kulturális Központ Udvarhelyszéki Iroda): Jóízű emberek és elvándorolt százak faluja - Atyha. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 5./2004. január 14.Megjelent az Erdélyi (könyv) Műhely negyedévi folyóirat Romániai magyar könyvszemle alcímmel a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál. Simó Márton szerkesztő szerint a kiadvány „arra való lenne, hogy segítsen eligazodni az erdélyi, a határon túli és az anyaországi kiadók háza táján". A Hargita megyei szerzők kötetei közül Simó Márton Az utolsó tanító /Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda/, Sebestyén Péter Készenlétben /Glória Kiadó, Kolozsvár/ és a Csíki Műemlékvédő Egyesület által kiadott „A mi utcánk” címet viselő albumot ismertették. /Sarány István: Új könyves kiadvány. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 14./2004. november 8.Nov. 6-án Aradon, a Jelen Házban tartották az Irodalmi Jelen és az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által meghirdetett novellapályázat díjkiosztó ünnepségét. Hat országból (Románia, Magyarország, Szerbia-Montenegró, Szlovákia, Németország, Írország) 126 novella érkezett be. A zsűri elnöke, Bodor Pál beszélt a novellákról: az összes írás közül legalább 70-et a balsejtelem jellemzi. Bodor Pál szerint Böszörményi Zoltánnak, a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen főszerkesztőjének, a novellapályázat elindítójának életútja is azt mutatja, hogy az erős akarat, az önbizalom és önismeret átsegít a nehézségeken. Mészáros Sándor, a pozsonyi Kalligram Kiadó főszerkesztője, a zsűri tagja kijelentette: nem biztos, hogy a győztes írások a legjobbak. Az első díjat a gyergyószentmiklósi Gergely Edit költő, újságíró, másodikat a szerbia-montenegrói Nagy Farkas Dudás Erika, a harmadik díjat az erdélyi születésű, Budapesten élő Simó Márton nyerte el. Különdíjban részesült: Cseh Katalin (Kolozsvár), Molnár Vilmos (Csíkszereda), Botházi Mária (Székelyudvarhely), Csender Levente (Pilisborosjenő) és Balogh Róbert (Pécs). /Nagyálmos Ildikó: Az aradi magyar sajtó ünnepén átadták a novellapályázat díjait. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./2006. március 27.Székelyudvarhelyen író-olvasó találkozót tartottak, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány vendége volt Simó Márton író. A bozgor című regényfolyamának második kötetét mutatta be Szakács István Péter. A regény cselekménye a magyarság Trianon utáni éveinek néhány jelentősebb történetét dolgozza fel. A könyvben sok a valós történet, a szereplők között is rá lehet ismerni több ma élő emberre. /bbj: Egy regény, melynek szereplői köztünk járnak. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 27./2006. május 13.Május 12-én Kolozsváron bemutatták Simó Márton Bozgor című kétkötetes regényét. A könyv a szerző szerint kísérlet a címbe emelt szó értelmezésére. „Valaha élt, élő és lehetséges személyek téblábolnak e száz esztendőben, amelyre innen visszalátok. A módszer, a témakezelés, a hozzáállás nem véletlen. Az lenne a lényeg, hogy ebben a gyors időben is emlékezetes maradjon valami ezekből a történetekből, túl a szavakon” – vallja a szerző. A bozgor tulajdonképpen hazátlan, mert nem abban a házban él, amelyben bölcsőjét ringatták, hanem „mesterséges hazát” kell teremtenie ott, ahova száműzetett. A szerző harmadik kötetet is ír. Simó Márton 1963-ban született a Zsil-völgyében lévő Urikány városban. Tanulmányait Székelyudvarhelyen, Szegeden és Budapesten végezte. Írásai 1983 óta jelennek meg a romániai sajtóban. 2003-ban jelent meg Az utolsó tanító című prózakötete. /D. I.: Egy bozgorlét történetei. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 13./2006. május 20.Simó Márton Urikányban született 1963-ban, szülei a Korond fölötti Atyha székelyei. Székelyudvarhelyen érettségizett, Szegeden folytatott egyetemi tanulmányokat, közben volt géplakatos, helyettesítő tanár, lapszerkesztő, tudósító. Budapesten él. Gyakran jár haza feltöltekezni. Megjelent munkái: Kétszáz éves az atyhai templom (1999), Az utolsó tanító (2003), Bozgor (2004). Ez utóbbi új, némileg áitgazított formában jelent meg: Bozgor – avagy kísérlet egy szó értelmezésére – Második próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2005. /b.d.: Az írott szó értelme és az író hite. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 20./2006. szeptember 8.Simó Márton bő esztendővel regényciklusa első kötetének megjelenése a megígért második kötetet /Bozgor, avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Második próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2005./ is letette asztalra abból a könyvfolyamból, amit a bozgor szó körbejárására eltervezett. Az első kötetből úgy látszott, hogy a szerző elodázta a válaszadást, s ígéretes kezdés után szinte mindent a jövőre bízott. Beindította a párhuzamosan bonyolított cselekményszálakat – életpályákat –, amelyek során a bozgor létforma alakváltozatait kísérelte meg elénk tárni. „Esetleges és esetlen itt minden, mégis ismerős, olyanforma, mint az életünk, amelynek hétköznapi kulisszái közül leskelődve csak alig látunk némi perspektívafélét, s roppant távol vagyunk attól, hogy képesek lennénk rendszerbe foglalni vagy értelmezni a részleteket” – írta. Tökéletes diagnózis a bozgor-létről. /Cseke Gábor: Bozgor – másodszor is. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./2008. április 9.Április 8-án Székelyudvarhelyen mutatták be Simó Márton – Bozgor – avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Harmadik próbálkozás című könyvét. A szerzőt elmondta, a négy szálon futó eseménysor mellett a narrátori szerepet kihasználva saját véleményét is megfogalmazta. Az atyhai születésű szerző az első világháborútól csaknem napjainkig, az EU-s csatlakozásig követi nyomon a kiszemelt családok életét. A Székelyudvarhely–Budapest autóbuszjáratok utasainak történeteit is hasznosító írásmű dokumentumnak lehet nevezni. Simó Márton olvasói megtudhatták, hogy az ugyanazon élményforrásból származó történetek más szempontú feldolgozása a Tranzit című regényben öltött testet. /P. Buzogány Árpád: Könyvbemutató Székelyudvarhelyen. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 9./2008. augusztus 13.Korond első írásos említésének 675. évfordulója alkalmából képzőművészeti tárlat nyílt a művelődési házban, Benczédi Sándor, Páll Lajos, Józsa Judit, Kedei Zoltán, Láng Eszter, Tóth Ferenc, Venczel Árpád és Vinczeffy László munkáiból. A képzőművészeti galéria első kiállítója a 70 éves Páll Lajos volt, aztán Tóth Ferenc mutatkozott be festményeivel, majd a gyermeknap alkalmából Forró Ágnes, Kuti Botond és Molnos Zoltán mese- és mondaillusztrációival. A tizennyolcadik évét betöltő korondi Hazanéző folyóirat idei második számában tizenöt szerzőt mutat be azok közül, akik alkotásaikkal, kutatómunkájukkal, közéleti tevékenységükkel öregbítették a nagy fazekasfalu hírét-nevét. Az ünnepségen Ambrus Lajos főszerkesztő, a Firtos Művelődési Egylet elnöke köszöntötte az alkotókat és a népes közönséget, vallomásos emlékezést hallhattak Tófalvi Zoltántól, dr. Bíró Á. Zoltántól, dr. Láng Esztertől, Kedei Zoltántól, Majla Sándortól, Ráduly Jánostól, Simó Mártontól, Czegő Zoltántól. A Hazanéző ünnepi számának szerzői: Bölöni Domokos, Kercsó Attila, Ambrus Lajos, Molnos Lajos, dr. Bíró Á. Zoltán, Gergely Tamás (interjúja Bölöni Domokossal), Czegő Zoltán, Józsa Judit, dr. Koncz Gábor (Józsa Juditról), Kedei Zoltán, dr. Láng Eszter, Majla Sándor, Debreczeni József (Páll Lajosról), Ráduly János, Simó Márton, Tófalvi Zoltán, Gáspár Sándor (Tóth Ferencről), Jakobovits Miklós (Vinczeffy Lászlóról). Az egykor Korondon tanárkodó Czegő Zoltán keserű számvetésében írta, a legképtelenebb utat választotta 1988-ban: beállt magyarnak Magyarországon. „A magyar irodalom történetében soha ilyen szolgalelkű írótársadalom nem ügyködött, mint az elmúlt ötven évben” – vallja Czegő. /Damján B. Sándor: Tárlat és lapbemutató Korondon. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./2009. március 4.A közel húszesztendős Hazanéző 2008/2-es számát olvasva Nagy Pál irodalomtörténész megállapította: nem sok párja van a Kárpát-medencében egy ilyenfajta magyar folyóiratnak! Székelyföldön, Korondon szerkesztik a folyóiratot, amely tolmácsolja a világnak figyelemre érdemes mondandóját főként ennek az értékteremtő erdélyi régiónak a szellemiségéről. Ambrus Lajos szerepel a lapban, továbbá Benczédi Sándor, Bölöni Domokos, Czegő Zoltán, Páll Lajos és Ráduly János, Simó Márton és Tófalvi Zoltán. De sorolni lehetne az előző évfolyamokban közölt tanulmányok és esszék szerzőinek, a költőknek és prózaíróknak a névsorát is. /Nagy Pál: Ismerős nevek sűrűjében. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 4./2009. május 30.Húszéves a Hazanéző! A korondi folyóirat május 21-én tartotta jubileumi számának bemutatóját Budapesten, az Írószövetségben. Jelzésértékű, hogy az Írószövetség adott helyet a jubileumi eseménynek. Mindenki más-más mértékben járult hozzá a folyóirat sikeréhez. A Hazanéző számait Ambrus Lajos főszerkesztő boronálja össze immáron két évtizede. Írás nyilván mindig akad, hiszen Korond és a Sóvidék szép számmal termett írót, azonban mindezt egységbe szerkeszteni nem kis feladat. A lapbemutatón Ambrus Lajos ízesen korondias, anekdotikus stílusban beszélt a Hazanézőről és a folyóirat mögött álló Firtos Művelődési Egyletről. Majla Sándor a felolvasott versein keresztül mutatkozott be. Az est vendége volt Simó Márton is, aki többször publikált a Hazanézőben. Felolvasta az egyik novelláját, amely azt sugallta, hogy bár szerzője az anyaországban él, gondolatai még mindig az őt emberré érlelő Atyha, Korond és általában Erdély körül járnak. Jelen volt még az esten Tófalvi Zoltán, a folyóirat szerzője, egyben szerkesztőbizottsági tagja. Az est végén a Firtos Művelődési Egylet nevében az elnök és a titkár, Ambrus Lajos és Ambrus Judit emléktárgyakat adtak át Korond testvértelepülései baráti művelődési egyesületeinek: a kiskunfélegyháziaknak, a győrieknek, a százhalombattaiaknak. /Deák-Sárosi László: A Hazanéző jubileumi estje az Írószövetségben. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 30./2012. július 21.Sóvidéki hagyományőrzőkIdén július 15. és 22. között immár tizennyolcadszor került sor Felsősófalván a Székelyföldi Nemzetközi Tánctábor megszervezésére. “A Felsősófalván élők nagyon jól tudják, hogy létezik ez a tábor – mondja László Csaba táborszervező –, de a falusi ember napközben nem ér rá, esténként, hét végén azonban a helyi felnőtt érdeklődők is megjelennek, nagyon élénken figyelnek, lehetőségeik szerint segítenek is, és büszkék arra, hogy a Sóvidék táncait, népdalait, hangszeres népi muzsikáját itt és innen próbáljuk áttestálni a most felnövő nemzedékekre. Az évek során megszokták ezt a rendezvénysorozatot. Nagyon jó a község vezetésével kialakult kapcsolatunk is, a parajdi önkormányzat az évek során mindent elkövetett, hogy az infrastruktúra kiépüljön, megfelelő termek állnak a rendelkezésünkre a helyi Művelődési Házban és az iskolában. Gyakorlatilag két udvaron, két kapun belül zajlanak a főfoglalkozások – a tánctanítás és maga az esti táncház a kultúrházban –, az iskola termeiben pedig napközben hangszeres oktatást tartunk, ott zuhanyzási lehetőség van, a közeli kertben pedig a vállalkozóbb lelkületűek sátortábora áll, sokan meg a közelben, a falusi vendéglátók jóvoltából rendelkezésére álló vendégszobákban lakhatnak, pihenhetik ki a táborozás és a tánctanulás fáradalmait. Háromszázhúsz a regisztrált vendégek száma, de nem számítjuk közéjük a az Alsó- és Felsősófalváról, Parajdról bejáró „napköziseket”, akik estére hazamennek, nem számoljuk ide a szomszédos településekről betérőket, de biztos, hogy legalább ötszáz ember minden egyes nap megfordul a rendezvényeinken.” Te nem is vagy sóvidéki! Hogyan kerültél éppen ide, s miért választottad Felsősófalvát a tábor helyszínéül? Népdal- és néptáncgyűjtőként kerültem a Sóvidékre. Pálpatakán és Fenyőkúton találtunk leginkább élő hagyományokat, szívem szerint ott szerveztem volna mindent, csak oda elég nehéz feljutni és nincsenek megfelelő épületek. Korond azért nem alkalmas, mert igen városias kinézetű, Parajd pedig jobbára a fürdőből és a sóbányához kapcsolódó gyógyturizmusból él. Itt olyan az épített környezet is, hogy tökéletesen illeszkedik a tábor hangulatához, és gyakorlatilag a főút mellett található. Van egy visszatérő kemény magja a tábornak vagy időnként kicserélődnek az emberek? Kétségtelen, hogy van egy ilyen 30-40 fős alapcsapat. Sokan azért jönnek, hogy megtanulják a Sóvidék táncait, ők egy idő után elmaradoznak, de visszaküldik az ismerőseiket, a gyermekeiket. Mi nemcsak a Sóvidékkel foglalkozunk, a Kis-Küküllő-mentét, a Vízmelléket, a Dél-Mezőséget is bevonjuk. A tizennyolc esztendő alatt – például – a szászcsávásiak mindössze háromszor hiányoztak, nélkülük nem is tudjuk elképzelni ezt a tábort. Idén ilyen szívünkhöz közelálló most a nagybúni és a balázstelki anyag is. Siklód nem került még sorra? Nem. Viszonylag kevesen tudják, hogy ez a falu is a Sóvidékhez tartozik. A közeli Kőrispatak táncrendjét és népzenéjét viszont már sikerült begyűjtenünk és továbbadnunk. Az igencsak erős néphagyománnyal rendelkező Szék esetében fordul elő az utóbbi években, hogy a helyi táncokat és a népdalokat, a hangszeres muzsikát Kolozsvárról és Budapestről érkező, visszajáró szakemberek honosítják újra. A Sóvidék esetében ez a jelenség megmutatkozott-e az évek során? Egy modell, hogy a várost utánozza a falu. A Székelyföldön is elmondható, hogy ez így igaz. Mi azonban helybelieknek érezzük magunkat, nem tartjuk nagyvárosi szakembereknek magunkat. Még olyan szinten működhetünk, hogy állandó a kapcsolatunk az élő adatközlőkkel, akiket meghívunk, s a tábor minden napján találkozhatnak vélük a vendégeink is. Benne élünk a közösségben és úgy gondoljuk, hogy egy egészséges modellt teremtünk. Lelkileg hiteles légkört és jó hangulatot. Köztudott, hogy Pávai István a budapesti Zeneakadémia tanára is sokat gyűjtött a Sóvidéken. Ő részt vesz-e a munkában? Volt nálunk korábban, tartott előadást, de ma is adósunk, hiszen még nem rendezte kötetbe illetve hanghordozóra az itt gyűjtött anyagát. Tisztességes tudós ember, aki már nem foglalkozik közvetlenül a népműveléssel. Feltételezem, hogy nem tudott még anyagi forrást szerezni ehhez a kiadványhoz, de bízom abban, hogy egy-két éven belül elhozza majd ezt a kiadványt, hiszen pár hónappal ezelőtt járt Székelykeresztúron és Udvarhelyen, bemutatta a Vikár Béla gyűjtése alapján készült kötetét. Milyen kategóriák vannak a mostani táborban? Nagyon sok a fiatal, a gyermek. Általában csoportosan érkeztek egy-egy faluból, egy-egy iskolából. Az erdélyiek és a székelyföldiek túlsúlyban vannak. Ezt jó jelnek tartjuk, hiszen azt jelenti, hogy érdeklődnek a saját értékek iránt. Korábban éppen fordítva volt, magasabb volt a külföldiek aránya. Legalább három jól elkülöníthető generáció van jelen: az általános iskolásoké – ők kezdő oktatásban részesülnek –, a fiatal felnőtteké – középiskolások, illetve egyetemisták, akiknek haladó szintű programot szervezünk, több tánccal –, valamit a felnőtteké. Ugyanígy zajlik a hangszeres gyakorlás is, külön termekben, amelyeket a népi muzsikusok tartanak a különböző felkészültségű és tudású diákoknak illetve a felnőtteknek. Megfigyeltem, hogy az első napokban még különálló tábor-részek működnek, de 3-4 nap alatt összekovácsolódik ez a heterogén társaság és a továbbiakban egy jól meghatározható közösségként kezd funkcionálni, szinte már sajnálják az emberek, hogy a végén haza kell menni. Az a jó, hogy a nagyobbak modellálják a kisebbek hozzáállását, egyik generáció eltanulja a másiktól a viselkedés, a közös szórakozás, a tanulás és a kikapcsolódás módját. Ha mind csak ötödikes gyermekek lennének, akkor sokkal nehezebb lenne átadni az értékeket, így részben önmagától működik az értékátruházás. Esténként pedig megjelennek a mi példaképeink, a még élő népi előadók, akikkel azokra is visszaemlékszünk, akik már csak az általuk hátrahagyott dallamokban és mozdulatokban lehetnek velünk. Képes-e a népzene arra, hogy visszahasson a manapság divatos elektronikus zenére? Arra gondolok, hogy lehet-e változtatni a városokból, a városi mintákkal érkező muzsikusok ízlésén? A haladást majdhogynem lehetetlen megfékezni. És a haladás nem mindig helyes irányú a társadalomban. Az elektronikus eszközökkel előállított zene fogyasztóvá zülleszti az embert, készen ad, készen hoz valamit. Ezt a szennyáradatot csakis akkor lehet megállítani, ha az a közösség, amely – például – részt vesz egy mulatságon, képes ráerőlteti a maga elképzelését a zenekarra. Annak idején a cigányt nem azért fogadták, hogy úgy húzza, ahogy ő akarja, hanem úgy muzsikáljon, ahogy szokás abban a közösségben, hogy idomuljon az ott használatos dalokhoz és a tánchoz. Az igazi hangulatot a közösségnek kell megteremtenie. Sokszor megfigyeltem, hogy egy-egy néptánc-találkozón, amikor a sófalvi táborokban nevelkedett fiatalok kerülnek elénk különböző együttesekben, képesek arra, hogy visszaadják az itt eltanult szépet és jót, s ilyenkor a közönség is ráébredhet arra, hogy mit veszíthet el, ha nem figyel arra a belül lakozó saját hangra és a titkos érzékre, amely nélkül talán nem is tudunk teljes értékű életet élni. Simó Márton A Felsősófalván 2012. július 15-22. között zajló XVIII. Székelyföldi Tánctábort a román Kulturális és Nemzeti Örökségvédelmi Minisztérium, a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap, a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, Hargita Megye Tanácsa és Parajd Község Polgármesteri Hivatala támogatta. Szekelyhon.ro 2012. augusztus 7.Homoródjánosfalva nagy napjaHomoródjánosfalva nem tartozik a Székelyföld nagy és ismert települései sorába. Ez a falu a közigazgatási átszervezés következtében Brassó megyéhez került (1968), de mindmáig él a köztudatban, hogy valaha Udvarhelyszékhez tartozott. A Bécsi Döntés után (1940) a szomszédos Homoróddaróccal együtt az akkori Magyarország egyik határközségét, Udvarhelyszék legdélebbi községét képezte. Jelenleg mindössze öt alsó tagozatos gyermek él a faluban – ők iskolabusszal – a szomszédos Darócra járnak át, tíz fővel azonban működik az óvoda. Az önkormányzat tanácsosának, az unitárius lelkésznek, a keblitanácsnak, a közbirtokosságnak és a mindössze 157 főből álló lakosságnak köszönhetően a település minden középülete megújulhatott az utóbbi években. Most fejezték be a templom, a lelkészi lakás és az egykori szövetkezeti bolt renoválását. Vasárnap falunapot tartottak abból az alkalomból, hogy vendégül láttak egy 25 fős küldöttséget a magyarországi Kardoskútról. A Kardoskúttal fennálló kapcsolat 1998 óta működik a helyi és a daróci pedagógusok kezdeményezésére, a falunapot mindig augusztus első vasárnapjára szervezik. Az ünnepi istentisztelet után felavatták a visszaszerzett és megújult boltot, amelynek helyiségeiben a közbirtokosság nyit irodát, illetve lehetőség nyílik majd ott különböző közösségi rendezvények megtartására is. Az emléktábla nem készült el ugyan, de hamarosan sor fog kerülni annak leleplezésére is, hiszen ez az objektum máris felvette a helyi kötődésű, a helyi temetőben nyugvó Jánosfalvi Sándor István (1804-1879) unitárius lelkész, politikus és közíró nevét. Simó Márton Székelyhon.ro 2012. augusztus 19.Akik Szent István napján egymás vendégei vagyunkAz idei székelyudvarhelyi Szent István-napok alkalmával az látszik, hogy leginkább a királyi törvény 24. pontját lenne érdemes elővennünk, amelyben többek között ez áll: „Ha valaki vendéget jóakarattal fogad be, és táplálását tisztességesen végzi, [a vendég] mindaddig, amíg szándéka szerint táplálják, ne hagyja el eltartóját, sem szállását ne tegye át más valakihez." Maga az ünneplés alapötlete is nagyszerű, hiszen a végeken is fel kell ismerni a Szent Korona összetartó erejét, s olyan együttlétet lehet hatása révén szervezni, amely a következő időszakra terjedően kovácsolja, ha tetszik: lélekben drótozza össze a közösségeinket. Ez a minden nyűgtől megszabadult és vasárnapi kedv jellemezte a rendezvénysorozat első napját. Kissé vontatottan kezdődött ugyan, a délelőtti programokat egyrészt inkább az árusok berendezkedése, másrészt a vendégek, azaz az itt lakók és a távolról érkezők terepszemléje jellemezte. Sátrak és pavilonok tucatjai sorakoztak fel a Kossuth Lajos utca mindkét oldalán. Öröm volt látni, hogy mintegy negyven ponton bukkantak fel a helyi termékek. Itt-ott megjelentek ugyan a saját márkajeleink, de azért továbbra is ugatott ránk a más nyelveken megszólaló trend és a reklám, a „cuci", a „h"-val gazdagított, 1801 méternyi magasságig emelkedő hegyünk „brand"-esített neve, meg a „perla". Még a nagyszínpadról is. Jó ötlet volt azonban az emberi erővel, de manele nélkül hajtott ringlispíl: a fából készült népi körhinta. Szombat délután négy órától tartották Sófalvi András könyvbemutatóját, amely azt a tanulmányt tartalmazza, amelyet a Jézus Szíve-kápolnánál szervezett 2011-es ásatás nyomán írt. Úgy látszik, hogy nagyjából három évszázaddal fiatalabb ez az épület, mint korábban gondoltuk, javítani kell az útikönyveket, és rá kell venni önmagunkat arra, hogy ezek után ne emlegessünk Árpád-kori kápolnát, ha az idelátogatónak máris megmutatnánk az első büszkeségünket az autó ablakán át jobbra bökve, ha lentről jövet átlépjük a város határát. Azt kell mondani, hogy feltehetően a 16. század legvégén épülhetett. Derzsy András teológus, a Szent Miklós Római Katolikus Plébánia algondnoka a kiadvány előszavában azt írja, hogy a „jelentős történelmi múlt – függetlenül a kápolna építési idejétől – csak emeli a hely szentségét és méltóságát. Ezt igazolja az a tény is, hogy a kápolna búcsú-ünnepén, Jézus Szíve napján, évről-évre egyre többen gyűlnek össze az ünnepi szentmisére." Szép kezdeményezés a gyémánt, arany és ezüstlakodalmas házaspárok köszöntése. A Szent István teremben Kulcsár-Székely Attila színművész, városi tanácsos köszöntötte az érintetteket, majd Bunta Levente polgármester szólalt fel. Zorkóczy Zenóbia színművész jóvoltából egy kétrészes előadóestet láthattunk a Szent István teremben. A megszokott színvonalon hozta Karády és a pesti kabarék világát. A műsor jó volt. Talán egy kicsit sok volt benne a lipótvárosi könnyedség, a Heltai Jenős „izé". Inkább az asszony, a családanya megtartó erejéről kellett volna kicsivel többet énekelni és szólni, semmint a házasságtörésről. Mivel korban és mentalitásban kissé vegyes volt – s kevésbé színházon szocializálódott – a közönség, az udvari pezsgőzés során itt-ott elhangzott, hogy „hosszú volt, de ki lehetett bírni". Nem a házasság, hanem a műsor! Egyébként hangilag valóban nem volt rendben minden, az egyébként kitűnő akusztikájú teremben csak nagy füleléssel és fantáziával lehetett az elhangzottakat értelmezni, mert minden harmadik szó odaveszett. Feltételezhető, hogy az előadó már délelőtt elhasználta az orgánuma napi adagját a Rosszcsont Zénó utcai előadása során. Itt jól jött volna némi hangtechnika alkalmazása. Amikor a Pipacsok Néptáncegyüttes kívánt fellépni, este 9-kor, külön népzenei gyűjtést kellett a szervezőknek indítaniuk, mert az a fránya hanghordozó, amelyen a zene volt, sehogy sem akart előkerülni a gépből. Szólt helyette Queen. Mert nincsen fesztivál malőr nélkül. Akik nem erre voltak hangolódva, azok már-már abbahagyták a várakozást, sőt némi gajdolás is kezdetét vette-forma a tömegben, hiszen a Kossuth utcában akkor nem csak polgárok tartózkodtak. Szerencsére, amikor megérkezett a biciklis folklór-futár és a vele s CD, 9.30-tól megnézhettük a Pipacsok előadását. Mezőségi, sóvidéki, kőrispataki dalok és táncok. Ebből talán a több is kevés lett volna. Biztos, hogy sokan ismerték az egyik magyarországi kereskedelmi tévéből Mészáros János Eleket, az idei Csillag születik nyertesét, aki a János Vitézből vett dalokkal egyből belopta magát a hallgatóság szívébe itt is. Aztán jött a többi. A nép gyermekeként, kertészmérnökként irtott némi parlagfüvet a lelkekből és a fülekből. Szükség volt rá. A népdalokat és népdalfeldolgozásokat kedvelő és azokat szívesen éneklő előadó érdekes és értékes színfolt volt a szombati programok végén, igazi tetőpont, amely után jól esett még egy sör és elégedetten lehetett távozni. Ennyi fért egy napba. Lehet, hogy másoknak több és egyéb programok jutottak, hiszen bőség volt, párhuzamosan több előadás is zajlott a nap folyamán. Úgy látszik, hogy az időjárás is kedvez. Semmi akadálya annak, hogy vasárnap is hasonló élményekben legyen része a vendégek seregének Udvarhely belvárosában. Nem kellett eltérni a kiadott műsorrendtől. Mindössze egy változást jelentettek be a szervezők: hétfőn este 9 órakor a Tomcsa Sándor Színház társulata által bemutatandó Fösvény című vígjátékot – Csurulya Csongor rendezésében – nem a Székelytámadt-várban, hanem a Városháza udvarán fogják játszani. Simó Márton Székelyhon.ro 2012. november 8.A puskaportól az erődtemplomigGyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is. Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába? Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa. Időben ez milyen hosszú folyamat volt? Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges. Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés. Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget? Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek. Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok? Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt. Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben? Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket. Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel? Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz. A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled? Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal. A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is. A székelység története Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4 A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar! Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok! Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni. Mi szerettél volna lenni eredetileg? Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam. A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban? Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést. A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak. Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben. A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként? Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt. Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz. A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára. Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét. Itt mire fordítottad az energiáidat? Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem. Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze… Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben? Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban… A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom. Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz? Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad. Visszamész a városba?A vegyiparba? Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván. Simó Márton Kulturhon.szhblog.ro 2012. november 10.Elhunyt Páll Lajos festőművészPénteken a székelyudvarhelyi kórházban elhunyt Páll Lajos költő, festőművész, a székely-magyar kultúra jeles alakja. Páll Lajos 1938-ban született Korondon, sokgyermekes fazekascsaládban. Már gyermekkorában felfigyeltek különleges tehetségére, Marosvásárhelyre került az ottani művészeti líceumba, onnan Kolozsvárra, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára. 1958-ban – a magyar forradalmi eseményeket követő megtorlások idején – bebörtönözték. A későbbiekben nem vették vissza ugyan a főiskolára, festőként kényszerült megélni. Sikeres képzőművésszé vált, a művészete rajongói valósággal versengtek sajátos székely világot ábrázoló alkotásaiért. Külön érdekességnek és értéknek számít, hogy képzőművészeti munkássága mellett igen jelentős költői életművet hagyott az utókorra. A neves művészt hétfőn 13 órától Korondon temetik el a kalondai római katolikus temetőben. Simó Márton Székelyhon.ro 2012. december 15.A románok története – Neagu Djuvara nyománBő harminc esztendővel ezelőtt mondta egyik kedves tanárom, hogy „a történettudomány a nemzetek szemétládája”. Ez még egy olyan korban hangzott el, amikor csak egyfajta, ferde és ellenőrzött történelmet tanítottak nálunk, amelyet alávetettek a dákoromán kontinuitásnak és a marxista dialektikának. A magyar tannyelvű iskolák számára kiadott tankönyvek semmire nem voltak alkalmasak, hiszen ideológiát szajkóztak, s a román iskolákban használt, a „kanonizált” változat szöveghű fordításai voltak. Ha kellőképpen elhivatottnak érezte magát egy-egy pedagógus, ha megfelelő elszántság volt benne, hogy felkeltse a kisebbségi tanítványokban a tiszta tények és a források iránti igényt, akkor – ezt némi kockázattal – akár életre szólóan is megtehette már akkor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, az elsötétített fénykorszakban is. Bizonyára voltak még ilyen elhivatott tanárok másutt is. De vajon mi történhetett a többségi berkekben, ahol lehámozva az ideológiai burkolatot, végül is egy tetszetős, romantikus és kereknek látszó áltudomány-féleséget kaptak a felnövekvő generációk? Olyan komfortosított történelmet, amellyel akár élethosszig el lehet lenni, s természetesen akár úgy, hogy a következő generációk is ezt a fertőzött és torz szemléletet viszik tovább. Történt egy és más azonban a román oktatás berkeiben is, alternatív tankönyvek hatnak és működnek a középiskolákban, az egyetemeken és főiskolákon úgyszólván mindenről szó eshet, s a kinyílott világban lehetőség van arra, hogy európai kontextusban vizsgálják az ifjú értelmiségiek a régebbi és a közelmúlt eseményeit, s ilyenformán kezeljék a forrásokat is. Neagu Djuvara személye garancia arra, hogy A románok rövid története (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012. Ford. Horváth Andor. 380 oldal. Ára: 28 RON/2400 HUF) című könyv valóban hiánypótló legyen, és azt a célt szolgálja, amelyért annak idején íródott. Kiderült, hogy 1989 után is jórészt ugyanazon a bükkfanyelven megszólaló, torz történelmet terjesztették, nehezen indult el az erjedés, s a „hivatalos” álláspontot a tanügy felelősei és az értelmiségiek nem tudták vagy nem voltak képesek kimozdítani a megkövült klisék közül. A kötet nem a hagyományos módon keletkezett. Nem kell, s nem szabad itt holmi szakállas, hatalmas láb- és végjegyzet-apparátusra gondolni. A bojári családból származó, diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező, hosszú évtizedeket nyugati emigrációban és az európai tudományosság élvonalában eltöltő szerző hangszalagra mondta a románok történetét. Emiatt is rendhagyó, de saját bevallása szerint elsősorban azért járt el így, hogy „teljesen közérthető legyen, s nem csupán a történelem rajongói, hanem azok számára is, akiknek múltunk megismerése némiképp érdektelennek tűnt.” A kézirat szerkesztésekor csak az élő beszéd következetlenségeit és a stiláris buktatókat igyekeztek áthidalni. Ez idáig tizenegy kiadása látott napvilágot 1999 óta a bukaresti Humanitas Kiadónál. A szerző és szerkesztője – Irina Nicolau, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere – minden egyes kiadás alkalmával végzett még apróbb módosításokat a könyvön. „Hazugságra nem lehet egy másik hazugsággal válaszolni – írja Djuvara az előszóban –, az egyedül érvényes válasz a maradéktalan intellektuális tisztesség. Csakis így tudjuk önmagunkat elfogadtatni a nemzetközi tudományos életben, elfoglalni a minket megillető helyet Európában és a nagyvilágban. Megőriztem – pedig némiképp megtévesztő – a „románok története” címet, jóllehet manapság egyre inkább Románia történelméről beszélnek. Először azért, mert hagyománya van, de amiatt is, hogy a románok lakta országot csak az 1859-es egyesülés után nevezték Romániának – akkor pedig alkalmazhatjuk-e a középkorban erre a területre?” Amikor az érdeklődést felkeltő rövid ismertetőt írunk a műről, tulajdonképpen alig tudjuk megállni, hogy mindjárt ne a teljes kötetet adjuk minden potenciális olvasó kezébe. Több mind két évezredet fog át Djuvara munkája. Nem lehet abból bizonyos részleteket kiragadni, s csak úgy ajánlgatni. Talán a szerző őszinte szavait mellékelve érünk el igazán célt, hiszen külön előszót mellékelt a Koinónia-féle kiadáshoz: „Magyar olvasóimat arra kérem, legyenek meggyőződve arról, hogy e könyv írása közben a legőszintébb óhaj vezetett, hogy annak szelleme legyen a lehető legkevésbé részrehajló és egyben a lehető megértőbb a románokkal együtt vagy a szomszédságukban élő népek iránt. Most pedig vágjanak bele bátran a románok történetébe – úgy, ahogyan én azt megfejtettem.” Simó Márton Neagu Djuvara 1916. augusztus 31-én született Bukarestben a román eredetű bojár családban. A Sorbonne-on történelem szakon végzett (1937), majd ugyanott jogi doktorátust is szerzett (1940). Tartalékos tisztként a keleti fronton harcolt, ahol az Ogyessza környéki hadműveletek során megsebesült. Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, így 1943-ban, pályázat útján került a román külügyminisztérium szolgálati állományába. 1944. augusztus 23-án reggelén diplomáciai futárként küldték Stockholmba, ahol külügyi titkárként feladata volt elkezdeni a Románia kiugrását előkészítő tárgyalásokat a szovjetellenes háborúból. Svédországi állomáshelyén 1947-ig maradt, amikor a kommunista hatalomátvétel elleni tiltakozásként az emigránslétet választotta. A párizsi román emigráció militáns tagjaként, íróként, a Szabad Európa Rádió újságírójaként tevékenykedett 1961-ig, amikor Nigerbe hívták nemzetközi jogot és gazdaságtörténetet tanítani a Niameyi Egyetemre. Ez idő alatt folytatta filozófiai tanulmányait a Sorbonne-on, ahol 1972-ben – a jeles szociológus és filozófus Raymond Aron irányításával – doktorált. Mintegy húsz francia nyelvű kötetet publikált a románok történelméről, a szovjetek európai tévedéseiről és a „amerikai hegemóniáról”, amellyel oly hosszú időn át befolyásolták a „demokratikus világ” alakulását. Az 1989-es fordulat után hazatért szülőhazájába, 1991 és 1998 közt a Bukaresti Egyetem óraadó tanára. Számos állami díj kitüntetettje. Egyike a legaktívabb közéleti szereplőknek, és talán a legismertebb és legelismertebb szerző, akit főleg azok a nemzedékek tisztelnek és becsülnek, akik csak az emigrációból való visszatérése után ismerkedhettek meg munkásságával és azzal az európai szellemi kisugárzással, amely a született szellemi arisztokraták sajátja. Találtunk egy 2011-es Djuvara-interjút a Román Televízió portálján. Megadjuk az elérhetőséget: interviu-cu-neagu-djuvara-tvr-24-septembrie-2011 Amennyiben lesz rá lehetőségünk, a közeljövőben feliratozzuk a videó-felvételt vagy egyszerűen lefordítjuk a Mirela Nagâț által készített mindössze negyedórás, ám a megszólaló életének minden jelentősebb periódusát érintő beszélgetést, hogy a románul nem tudó olvasóink is értsék. Az interjú magyar változata itt olvasható. A románok története Neagu Djuvara nyomán Ahogyan Djuvara látja A Román Televízió által 2011. novemberében sugárzott Neagu Djuvara interjú némiképp rövidített és szerkesztett változata sokat segít a jeles alkotó emberi tulajdonságainak és az általa képviselt intellektuális álláspont megértésében. „Törökország belépése az Unióba, az európai eszme elvetélését jelentené…” A mai nap rendkívüli, nagy öröm számunkra, hogy rendhagyó interjút készíthetünk Neagu Giuvara, íróval, történésszel. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat! Ön a ’40-es években már fiatal diplomataként komoly választás elé került. Amikor 1947-ben a kommunisták átvették a hatalmat, Ön a száműzetést választotta. Franciaországban, majd sokáig Afrikában élt. Csak a rendszerváltozás után, a ’90-es években tért vissza Romániába. Hogyan látja, milyen változások következtek be az akkor viszontlátott és lepusztult országban? Hová jutott el Románia a 2010-es évek elején? Nagyon nehéz erre válaszolni. Én a véleményemet, a benyomásaimat leírtam már az Amintiri din pribegie (Emlékek a számkivetettségből) című könyvemben. Egyébként nem éreztem erre elég elhivatottságot. Én egy túl diplomatikus alkat vagyok, hiszen túl sokat éltem diplomaták közt. A nagyapám, a nagyapám testvére, aki külügyminiszter is volt, a nagybátyám is. Ők azt mondogatták, hogy hagyjak fel a diplomáciával, mert ott az igazi feladatokat a politikusoknak adják, s igaziak, a karrierdiplomaták csak a másodrendű szerepeket kapják. Nekem az volt a szerencsém, hogy kedvelt és megbízott bennem az a kis csoport, amely a háborúból való kiugrást, az augusztus 23.-i akciót készítette elő. Úgyhogy az a tény, hogy engem küldtek ki Stockholmba a Szovjetunióval való tárgyalások elkezdésére, tulajdonképpen egy véletlennek számít. És következett a negyvenéves száműzetés… Igen. Én erre nem gondoltam. Ha sejtem azt, hogy nem tudok negyvennyolc órán belül visszatérni, akkor én nem megyek oda. Itthon maradt a feleségem és a gyermekem. Ki gondolt akkor arra, hogy az a rövid küldetés, a futárszolgálat tulajdonképpen negyven évet fog tartani?! Gondolt-a vajon valaki arra, hogy negyven éves lesz a szovjet- és vele együtt a kommunista uralom?! Milyennek látta viszont Romániát 1990-ben? Napirenden voltam az országban lezajló eseményekkel kapcsolatosan. Csalódtam viszont abban a vonatkozásban, hogy a románok fejet hajtanak majd, s kirázzák a hajukból a tetveket, amelyek a kommunizmus idején telepedtek meg rajtuk a negyvenöt éves kommunizmus idején. És ehhez még hozzá kell számítanom azt az „autentikus demokráciát”, amely utána mintegy 10-15 éven át tartott az Iliescu-rezsim idején. Ez a hosszú időszak teljesen átalakította a román népet. És mit lát 2011-ben? Nem rendeződtek a dolgok. Éppen a napokban néztem ezt a „drámát” a televízióban, hogy két ország van Európában, amely nem támogatja, hogy belépjünk a Schengeni-övezetbe, Németország és Franciaország. Egy évvel ezelőtt azt mondta az államelnökünk, Traian Băsescu, hogy ez a két állam tulajdonképpen zsarol minket, hiszen gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy minket kirekesszen. Néhány héttel később, amikor razziát tartottak a határátkelőkön, kiderült, hogy minden egyes határállomáson korrupt határ-rendészek és vámosok szolgálnak, akik csúszópénz ellenére bárkit és bármit hajlandók ki- és beengedni az országhatárokon. Ez az ország jelen pillanatban egy drámát él át, s ez a dráma legalább ötven esztendeje tart. Nem mi voltunk a becsületesség modellje Európában, de nem voltunk utolsók sem! A román parasztban és a hétköznapi állampolgárban volt némi erkölcsi érzék. A paraszt mégiscsak tartott a pópától, valamelyest hallgatott a tanítóra, nem foglalkozott rendszeresen és életvitelszerűen lopással. A kommunizmus két dologra tanította meg… Először is: mindenüket elvették… Korábban azt hangoztatták, hogy a földművestől a kizsákmányolók vettek el mindent, hiszen az, akinek nem volt birtoka a termény ötven százalékáért dolgozott az uraságnak. A kommunisták azonban nem a termény felét vették el, hanem legalább nyolcvan százalékát. Úgyhogy a parasztnak is lopnia kellett. A lopás volt az egyetlen eszköz a túlélésre, a család fenntartására. Úgy terjedt el ez a szokás, hogy teljesen logikus, teljesen helyénvaló volt a túléléshez. Ez a jelenség nem tűnt el 1989 és 1990 után sem. Sőt, még inkább elterjedt, mint valami ragály, mint a tarlótűz futott szét az egész országra. Nálunk a püspöktől a bocskorosig mindenki lop. És ezt jól tudják a szomszédos és a távolabbi országokban is. Az európai hivatalokban jól ismerik a mindent elárasztó korrupciót, ami nálunk dívik. Azt tartja Ön, hogy a Schengen-kérdésben az elzárkózást jórészt a bizalmatlanság okozza? Teljesen. Bár nem mondják ki nyíltan, de valóban bizalmatlanok. A finnek azt mondták, hogy oldjuk meg magunk a cigánykérdést, pedig köztudott, hogy egész Európában problémát jelent a cigány kisebbség helyzete. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem tudunk mit kezdeni ezzel az etnikummal! Ez is egy európai ügy lenne. A hollandok nem mondanak semmit, pedig talán ők a legnagyobb befektetők újabban, ami azt jelenti, hogy bizonyos fokig mégiscsak bíznak bennünk, hiszen érdekük, hogy tudjanak itt kereskedni… Azt nyilatkozták, hogy Romániai teljesíti a Schengeni alapfeltételek technikai részét… Lehetséges. De ez nem elég! Itt működnie kell az igazságszolgáltatásnak. Látott-e bár egy minisztert, akit elítéltek volna? Vagy, ha nem ítéltek is el, legalább a törvényszék elejébe idézték volna? Húsz év óta nem lehet ilyenről hallani. Abban a pillanatban, amikor találkozunk ilyen esettel, akkor elmondhatjuk, hogy történik valami. Ha, mondjuk, Adrian Năstase volt-miniszterelnököt elítélik és lecsukják, akkor a nyugati fő-tisztségviselők talán felkapják a fejüket, hogy elkezdődtek nálunk a jó irányú átalakítások. Időközben a korábbi miniszterelnök rács mögé került. Ez közelebb hozhatja Schengent? Amikor Voinea tábornok – a forradalmi eseményeket vizsgáló ügyészek vezetője – azt mondja, hogy kilométernyi hosszúságú vádiratok vannak a birtokában Ion Iliescu elnök és társai 1989. decemberi tetteire, a Ceușescu-féle terroristákkal való rémhírekre, a népet félrevezető kampányra vonatkozóan – ezek el nem évülő bűnök –, s az ügyekben mégsem történik semmiféle előrelépés, addig bizalmatlanul viseltetnek irántunk a nyugati demokráciák. Mostanában sokat beszélnek az euro-zóna válságáról, a gazdasági pangásról, de túl ezen, Ön milyennek találja az Európai Unió jövőjét? Bevallom, hogy én személyesen is nagyon vártam az EU kibővítését. Mindig reményeket tápláltam egy igaz európai parlament iránt, amely igazi és hiteles, s amelynek valódi elnöke is van. Ez azonban nem vált valósággá még mostanra sem. Én köntörfalazás nélkül meg szoktam mondani, s egyáltalán nem rejtem véka alá a véleményemet, a tervezett későbbi bővítéssel kapcsolatban. Ha Törökországot beveszik ebbe a közösségbe, ha kitolják az Európai Unió határát Iránig, ha Európa lélekszáma 70 millió muzulmánnal gyarapodik – hiszen így is van már 25 millió, akiket az elmúlt évtizedekben integráltunk –, amikor a keresztények már nem igazi keresztények, hiszen húsz százalékuk sem gyakorolja a vallását, nem jár templomba, akkor az európai értékrendnek örökre búcsút inthetünk. Mi a baj az euróval? Leginkább a görögök hibásak. Nagyon komolytalanok. Fel is vetették a franciák, hogy jelentsenek államcsődöt, töröljék el az adósságaikat és állítsák vissza a nemzeti valutájukat, a drachmát. És ez a tartós gazdasági válság nem ingathatja meg Európa teljes szerkezetét is? Nem. Nem hiszem. Minden fennálló rendszer, ha tetszik, minden birodalom, így például a római is, hány és hány válságot élt át! Hányszor gondolhattak arra a vezetői, hogy összeomlik, s mégis hosszú századokon át virágzott és gyarapodott! Kilábalunk, minden bizonnyal megszabadulhatunk a válságból, ha kissé minden európai nemzet és nemzetiség bölcsebben viselkedik. Tisztelt Djuvara úr, Ön igen nagyrabecsült és ismert személyiség, főleg a fiatalabb olvasók kedvelik, akiknek körében A románok rövid története című munkája majdhogynem általános mértékben ismert és valóságos bestsellerként terjed és hat. Vélhető, hogy Ön egy űrt tölt be azoknak a generációknak a tudatában, amelyek úgy érzik, hogy őket egy hazug és misztifikált történelemmel vezették félre. Vajon, a románok ismerik-e manapság a saját történelmüket? Én most súlyos dolgokat mondok. A kommunizmus idején történt hamisítás nagyon súlyos, de a bajok nem akkor kezdődtek. Ha azt a történelmet nézzük, amelyet Nicolae Iorga és más neves történész-elődök írtak, bizony, abban is találunk kozmetikázást. Én ellene vagyok ezeknek a dolgoknak. Én azt szeretném, hogy az általam írt történelem minél inkább megközelítse az igaznak vélt és az igazi valóságot. Hogyha mérleget készítenénk a történelemi események terén, Ön szerint melyek lennének a legsúlyosabb hibák, amelyekre nem szívesen szoktunk gondolni? Én nem válaszolok közvetlenül erre a kérdésére. Tudja, mit ajánlok? Vásárolja meg és olvassa el a Răspuns criticilor mei… című könyvemet, amelyben – úgy vélem – bebizonyítottam, hogy Havasalföld első vajdája kun származású. Honfitársaim azonban ezt a tényt a mai napig sem képesek elfogadni. Mégis, melyek a legsúlyosabb történelmi tévedéseink, amelyekről nem szívesen beszélünk? Sok ilyen van. Én egyet most felidézek, mert ez is olyan, hogy nem nagyon szeretik emlegetni. Nagy bűnünk, hogy 1913-ban bekebeleztünk két megyét Dobrudzsától délre, ez volt a Cadrilater. Egyáltalán nem lehetünk büszkék arra, hogy a görögök és a szerbek oldalán háborúztunk Bulgária, egy olyan ország ellen, amelyhez évezredes jó viszony köt. Nekünk arra a földre egyáltalán nem volt szükségünk. Amikor Romániához került a terület, a Bulgáriával fenntartott határunk volt a leghosszabb egész Európában. Azt írja Ön az Amintiri din pribegie című önéletrajzi könyvében, amikor életének legkülönbözőbb szakaszairól vall, hogy még kémügyekbe is belebonyolódott. Az Afrikában eltöltött hosszú idők révén pedig Önt egyfajta egzotikum is körüllengi. Andrei Pleșu szerint, amikor Önről beszélünk, nem helytálló, ha azt mondjuk, hogy Neagu Djuvarával sok minden, hanem minden elképzelhető megesett. Ez ellen én határozottan tiltakozom! Soha nem kerestem a bajt! Illetve vannak olyan dolgok, amelyeket képtelen voltam visszautasítani. Amikor Afrikába kerültem, eleinte attól féltem, hogy két hónap múltán elmenekülök onnan. Két év és a két évre járó szabadság után azonban – hiszen már majdnem ötvenéves voltam – arra gondoltam, hogy vén vagyok, Európában már nem tudok elhelyezkedni. Kétévente megújítgattam a szerződésemet. Így sikerült 1971-ig ott maradnom állásban. Mi hiányzott leginkább Európából? Néhány szobron és képzőművészeti alkotáson, a bűnön és a szenvedésen kívül, majdnem semmi nem látszik a kultúrájukból. Ez egyébként nem csak az afrikaiak hibája! Amikor szabadságra jöttem, azonnal Toszkánába, Dél-Franciaországba utaztam, hogy lássak szép épületeket, igazi falvakat és nagyszerű városokat, emlékműveket és katedrálisokat. Afrikában nem látni az ember keze által létrehozott műveket. Ha lehet, meséljen arról a kémhistóriáról, amelyben benne volt… Ez egy tökéletes bukás volt! Nem feledhetjük azonban el azt, hogy 1951-1952-ben, a hidegháború idején mindannyian azt gondoltuk, hogy nyakunkon a harmadik világháború… Az emigráns Román Nemzeti Tanács, a New Yorkban tartózkodó polgári árnyékkormány képviselői kerestek meg azzal az ötlettel, hogy vegyem fel a kapcsolatot a CIA-vel és a francia titkosszolgálattal. Az volt a meggyőződésem, hogy ezzel nagyon nagy jó teszek a hazámnak, de amikor kiderült, hogy a Románia területére ledobott ejtőernyősöket napokon belül elfogta a szeku, akkor nekem óriási bűntudatom támadt. A mai Romániában alig tudnak valamit a jó ízlésről, az arisztokráciáról, a bojárokról. Ön több román történelmi család sarja, tanulmányozta is felmenői életét… Igen, sokat foglalkoztam az őseimmel. Mi maradt belőlünk? Annyi, hogy megtanultunk egyfajta viselkedésmintákat és némi erkölcsi tartást. Gyakorlatilag azonban ennek már nincsen semmi értéke. Ne köpjük le a múltunkat, hogy úgy mondjam… Fizikailag is eltűnt nálunk az igazi arisztokrácia. A havasalföldi és a moldvai bojári családokban 1900 óta alig születtek gyermekek… Ha fizikailag eltűntek, akkor már csak a szellem arisztokráciájáról beszélhetünk? Adná a Jóisten! Gyakran még ez sem maradt meg nálunk… Tudja, nekem az az érzésem, hogy igen sok személyes titkot elárultam ebben az interjúban, úgyhogy, javaslatom, vessünk itt véget ennek a beszélgetésnek. Köszönöm a lehetőséget! Simó Márton fordítása Székelyhon.ro 2013. január 2.Egy szerkesztő énjeiről és az irodalom jövőjérőlBalázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött. – Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak. – Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria… – Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk. – Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót? – Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban. – Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában? – Általában nyolc-tíz könyvünk van. – Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz? – Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok. – Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor? – A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta. – Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni? – Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor. – Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást? – Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem… – A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad? – Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár. – Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő? – Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál. – A lap jövője biztosítva van? – Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit. – Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra? – Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit. Balázs Imre József József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012). Simó Márton Székelyhon.ro, 2013. január 8.A hely hatalmaHuszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc, a beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában. Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak. A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak. Székely Ferenc nemcsak klaszszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet öszszegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek. Simó Márton Krónika (Kolozsvár), 2013. február 11.Székelyudvarhely polgármestere csütörtökön ismertette 2013-as terveit, ekkor közölte azt is, hogy az általa vezetett hivatal felkért egy komoly szerkesztőgárdát, hogy írja meg Székelyföld történetét.Tavaly adták ki a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács támogatásával, Maros megye korábbi megyei elöljáróinak és számos történésznek, közismert szaktekintélynek a közreműködésével a Székelység története című alternatív tankönyvet, amelyet az általános iskolák VI. és VII. osztályosainak szánnak, illetve azoknak a felnőtteknek, akik érdeklődnek történelmünk iránt. A könyv több ezer példánya jutott el immár az olvasókhoz. A román sajtóban komoly reakciója volt és van ennek a kulturális eseménynek, kedélyeket borzolt. Bunta Levente polgármester hangsúlyozta, hogy fel kell idéznünk az annak idején Magyarországon megjelent Erdély története című háromkötetes munkát, amely – bár sok vihart kavart – máig ott van minden igényesebb család könyvespolcán. „Három, egyenként legalább ötszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötetre kell gondolni. A szerkesztőbizottság elnöke Egyed Ákos professzor, akinek tudásához, szakmai hozzáállásához nem férhet semmi kétség.” Egyed Ákost nem sikerült utolérnünk ezekben a napokban, de kiderítettük, hogy a munkacsoport egyik koordinátora a Székelyudvarhelyen élő Hermann Gusztáv Mihály történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) adjunktusa, aki úgy nyilatkozott: „Elkészült a tervezett tartalom- és tematikajegyzék. A szerzői gárda még nem végleges, és a tartalomjegyzék is kiegészülhet, bővülhet a továbbiakban. Főleg egyes alfejezetek szerzőinél lehet még változás, ezért a fejezetek szigorú, tételszerű emlegetése még korai. Biztos a három kötet és a polgármester által említett legalább háromszor ötszáz oldal, de akár meg is haladható a bruttó ezerötszáz oldal.” A tervek alapján az első kötet a székelyek őstörténetével és az eredetkérdéssel foglalkozik majd (Kordé Zoltán és Benkő Elek szakértői és szerkesztői közreműködésével), illetve Erdély és a Székelyföld életét tanulmányozza a magyar királyság idején, egészen 1542-ig. A következő, nagyobb tartalmi egység az 1542 és a Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) közti időszak, amikor Erdély gyakorlatilag önálló fejedelemségként működött. Feltételezhető, hogy A székelyek és a Székelyföld a 18. században (szerző-koordinátor: Pál-Antal Sándor) című fejezet már a második kötet bevezető részét fogja képezni, amelyet Az abszolutizmustól az 1948–1849-es forradalomig terjedő időszak vizsgálata követ (szerző-koordinátor: Hermann Gusztáv Mihály). Egyed Ákos – saját szakterületén fog dolgozni – A Székelyföld és a székelyek 1848–1949-ben című fejezetet írja és szerkeszti, amelyet A kiegyezés kora címet viselő fejezet követ (szerző-koordinátorok: Pál Judit és Balaton Petra). A második kötetet A Székelyföld és a székelység 1914 és 1918 között című téma zárja (szerző-koordinátor: Csikány Tamás). A hosszú huszadik század elejétől, az első világháborút lezáró békétől napjainkig, a közelmúlt eseményeiig terjed a harmadik kötet. A huszadik századi történéseket feldolgozó fejezeteket Bárdi Nándor, Oláh Sándor és Nagy József, valamint Novák Csaba Zoltán írja és szerkeszti. A tervek szerint a három kötet megjelenésére egyszerre, 2015 októberében fog sor kerülni. Simó Márton Székelyföld.ro, 2013. március 27.Megnyugszanak-e valaha Nyírő hamvai a hazai földben?Múlt év május 27-én, pünkösd vasárnapján került volna sor Székelyudvarhelyen Nyírő József újratemetési szertartására. A helyi és a megyei hatóságok által támasztott akadályok, illetve a barátságtalan politikai miliő következtében a végtisztességadás helyett országos és nemzetközi botrány kerekedett az ügyből, amelyben állást foglalt mind a magyar, mind az akkori román kormány. Temetés helyett csak egy ünnepélyes megemlékezést lehetett tartani a plébániatemplom mögötti Pap-kertben. A magyarországi és a hazai magyar közvélemény, a politikum is megosztott az író megítélését illetően, így nem csoda, ha a honi román többség azonnal fasisztát látott az általa gyakran költőnek nevezett regényíróban és szerkesztőben, aki idén hatvan éve, 1953. október 16-án hunyt el Madridban. Lukács Csaba publicistával, a Magyar Nemzet főmunkatársával, a tavalyi Nyírő-temetés kommunikációs igazgatójával Székelyzsombor máig temetetlen szülöttjéről, a temetési próbálkozásról és a Nyírő hamvaival kapcsolatos további elképzelésekről beszélgettünk. A közismert publicista feladata „mindössze” a temetés zökkenőmentes lebonyolítása lett volna, megbízatása 2012. május 27-én véget is ért. Ebben a beszélgetésben csak a konkrét előkészületekről és a személyes élményekről vall. Egyelőre nem ismert az „igazi” temetés módja és dátuma, annak körülményeiről a későbbiekben intézkedik majd a Magyar Országgyűlés hivatala, ha elérkezettnek látja rá az időt. – Mivel a temetés aktusa még nem történt meg, arra vagyok kíváncsi, hogy ön rendelkezik-e információkkal a tényleges „örök nyugalomra” helyezéssel kapcsolatosan? – Folyamatosan keressük a megoldást. Úgy szeretnénk eljárni, hogy az összhangban legyen az író szellemi végrendeletével. Több kísérlet volt a zárt körű temetés megrendezésére is, ám a román hatóságok ellenállása miatt az még nem valósulhatott meg. – Milyen a hangulat most Nyírő körül Magyarországon? Elcsitultak-e a „kanonizáláshoz” kapcsolható felhangok? A balliberális sajtó teljesen másképp közeledett hozzá, másként értékelte, mint a jobboldali. – Mivel nem vagyok túl sokat Magyarországon, illetve nem mozgok irodalmi körökben, nem tudom megítélni, hogy mi van most pontosan Nyírő körül. Az biztos, hogy tavaly annyi Nyírő-könyvet adtak el a boltokban Magyarországon, amennyit még soha – ami azt jelenti, hogy az olvasók érdeklődését sikerült felkelteni, és ezt jó eredménynek tartom. A kanonizálás kérdésében fontosnak tartom, hogy életműve bekerült az irodalomoktatásba, de azt is tudom, hogy ennek sokan nem örülnek – jellemzően azok, akik a temetést is ellenezték. Hangsúlyoznám, hogy a temetés szervezése legalább másfél évig tartott, ezalatt kétszer volt kormányváltás Romániában. Amikor elkezdtünk szervezni és eldöntöttük az időpontot, akkor az önkormányzati választások őszre voltak kiírva – nem tudhattuk előre, hogy ezt a román Alkotmánybíróság meg fogja változtatni. A román hatóságokkal jó és konstruktív volt az együttműködés egészen a tervezett temetést megelőző hónapig – az előzetes, mindkét fél által láttamozott forgatókönyv szerint a román és a magyar kulturális miniszter is beszédet mondott volna a temetésen. Az utolsó hónapban aztán jött az új kormány, és minden megváltozott. – Milyen a család, a rokonok, a leszármazottak viszonyulása? Egy időben szó esett arról is, hogy a temetést szűk családi körben kívánják megejteni. Történtek lépések erre vonatkozóan? – A Nyírő családnak több ága van – ismerünk olyan rokont, aki aktívan részt vett az újratemetés körüli szervezőmunkában, de akad olyan is, aki másfél éves levélváltás után hirtelen, általunk ismeretlen okból megváltoztatta véleményét, és nem értett egyet az újratemetéssel. Azt tudni kell, hogy Nyírő hamvai fölött nem a család, hanem a Magyar Országgyűlés rendelkezik, mert annak idején a Magyar Nagykövetség temettette el az írót Spanyolországban. – Változott-e a pillanatnyilag regnáló kormány álláspontja Nyírő-ügyben? – Az őszi választások után alakított szocialista-balliberális román kormány hozzáállása az elmúlt időszakban nem változott ebben a témában. A beiktatás óta eltelt szűk három hónap alatt nem szólaltak meg Nyírő kapcsán, ám annyi biztos, hogy a székelyföldi autonómiatüntetés, a székely zászló használata, legutóbb pedig a kézdivásárhelyi középiskolás diáklány által a román nemzeti színű szalag provokatív viselésével kirobbantott botrányok azt jelzik, hogy kezdetét vette a visszarendeződés, és – sajnálatos módon – az elektronikus médiumok és az írott sajtó kiadványai sem mindig tárgyilagosak. Bizonyos politikai köröknek ma nem érdekük a „békés rendezés”, hiszen minden kisebbségi cirkusz jó arra, hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról. Biztos vagyok abban, hogy a Nyírő József földi maradványai körüli hercehurca véget ér, az író fizikailag is hazatérhet végre, és hatvan év múltán megnyugodhat szülőföldjén. „Nyírő Józsefet ma sem felfedezni kell, hanem birtokba venni. Mondom ezt akkor, amikor még értik a menasági, a recsenyédi, kénosi magyar nyelvet, s jobban értik ott, a Szigetközben, Menaságon, Csekefalván, mint a mostani elriasztó, se beszédre, se írásra nem alkalmas budapesti nyelvet. Szóvirágai, ősi szavai, megcsinált szóképei nem öncélúak, nem ragyogni akar Nyírő általuk, hanem megvilágítani egy másik, egy eleven népi világot, amely a miénk, gyámolításra szorulva a rettentő hazai – mert a román Erdély is haza – idegenségben. A román–magyar író és költő, Gelu Păteanu a múlt század hatvanas éveiben úgy fordította le Mikes Kelemen törökországi leveleit a 18. századból, hogy ahhoz alkotott egy nem létező, ám tökéletesen érthető román nyelvet. A mai állapotába juttatott budapesti magyar nyelv távolabb áll a tiszta magyar nyelvtől, mint a húszas-harmincas években használt nyírői. Nyírő József nem metanyelvet, nem különlegességet alkalmaz, hanem a meglévőt élteti. Ki meri azt bizonyítani, hogy akkor, Trianon után s Erdélyben ezt kedvére s kedvéért teszi?! Az önkínzó ember a hit kedvéért tisztulni akar fájdalmában, Nyírő azonban a kín megmutatásával menteni akar a hitben” – írja nagy íróelődjéről Czegő Zoltán. Simó Márton Székelyhon.ro, 2013. május 15.Gróf Nádasdy Borbála székelyföldi olvasóival találkozikNagy- és kisvárosokban, apró falvakban, civil szervezeteknél, művelődési házakban, klubokban találkozott olvasóival Gróf Nádasdy Borbála. Sok-sok közönségtalálkozó után, most székelyföldi városokban örvendezteti meg az olvasókat. Mindhárom önéletrajzi kötete könyvsikernek számít Magyarországon, akárcsak az Ízes élet című negyedik is, amely látszólag szakácskönyv ugyan, de jóval több annál, arra az életre és életmódra, arra a szemléletre emlékeztet, amelytől a parancsuralmi rendszer fosztotta meg a magyarságot. A ma is lenyűgöző és rokonszenves személyiségű, igazi szellemi arisztokratává nemesedett írónőnek négy helyszínen szervez könyvbemutatót az Udvarhelyi Híradó. A közönségtalálkozók alkalmával kedvezményesen megvásárolható lesz mind a négy, a felvidéki Méry Ratio Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet. Sepsiszentgyörgyön május 19-én, vasárnap 18 órától kezdődően a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében, Székelyudvarhelyen május 20-án, hétfőn 18 órától a Művelődési Ház koncerttermében, Marosvásárhelyen május 21-én, kedden 18 órától a Bernády Házban, Csíkszeredában pedig május 22-én, szerdán ugyancsak 18 órától a Városháza dísztermében találkozhatunk Nádasdy Borbálával. Simó Márton szekelyhon.ro 2013. május 21.Újra látogatható a Jézus-kápolnaHosszú idő után ismét látogatható a Jézus-kápolna Székelyudvarhelyen. Az épület tulajdonosa megállapodott abban, hogy a kápolnát a Haáz Rezső Múzeum fogja „üzemeltetni” a továbbiakban. Az ásatás után új téglapadlózatot kapott a kápolna belseje, kisebb-nagyobb államegőrzési munkákat is végeztek. Az épület készen áll arra, hogy újabb falkutatások után egy teljes restauráláson és konzerváláson essen át. A tulajdonosban és az üzemeltetőben szándék mutatkozik egy ide vonatkozó pályázati dokumentáció elkészítésére. Május 17-én délután került sor arra a kiállításmegnyitóval egybekötött ünnepélyes átadóra, amelyen a Haáz Rezső Múzeum átvette a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébánia tulajdonában levő épületegyüttest – a kápolnát magát, a hozzá tartozó szolgálati épületet, a kőkerítést és a telket, amelyet a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány segítségével és kaláka szervezésével sikerült a közelmúltban megtisztítani és rendezni. A kiállítást Sófalvi András régész készítette, amely képpel gazdagon illusztrált pannókból áll, s bemutatja a kápolna történetét, illetve közli azokat az ásatási eredményeket is, amelyek alapján megállapítható, hogy a kápolnát nem a XII. században, hanem körülbelül háromszáz évvel később, a XV. század végén vagy a XVI. század elején építhették. Köszöntőt mondott Jakab Áron Csaba önkormányzati képviselő, aki ennek az értékes épületnek a sorsát nagy figyelemmel követte, és mindent elkövetett, hogy a részleges felújítás, a rendezés és a múzeumnak való átadás létrejöjjön. Főtisztelendő Mátyás Károly főesperes-plebános rövid áhítat után megáldotta és megszentelte az épületet. A Székelyudvarhely felsőboldogfalvi kijáratánál található Jézus-kápolna a Haáz Rezső Múzeum „üzemeltetésében” látogatható. A nyitva tartás rendje: kedd–péntek 10-től 17 óráig, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között, hétfői napokon zárva. A látogatási díj felnőtteknek 2,5 lej, gyerekeknek ingyenes. Amennyiben a kápolnalátogatást múzeumlátogatással is egybekötik az érdeklődők, akkor a belépődíj felnőtteknek 5 lej, gyerekeknek és nyugdíjasoknak pedig 2,5 lej. Simó Márton szekelyhon.ro 2013. június 2.Minden lehetőséget ki kell használnunk, ami a könyvvel kapcsolatosNem volt túl nagy a tolongás az I. Székelyföldi Könyvnapok sátrai körül, de így is elérte a célját. Minden jelenlévő partner hiánypótlónak, ötletesnek és színvonalasnak érezte ezt a kétnapos rendezvényt. Lehetséges, hogy a helyszín és az időzítés nem volt ideális, de a jól kiválasztott időpont a következőkben sokat javíthat majd a Könyvnapok színvonalán és könyveladásokban, tömegben mérhető hatásán. Az Udvarhelyi Híradó Kft. székhelyének udvara pedig a jövőben is rendelkezésre áll, csak éppen rá kell szoktatni az embereket, hogy a szépen karbantartott, kockakővel kirakott belső tér gépkocsik parkolása mellett ilyen és ehhez hasonló kulturális projekteknek is helyet képes biztosítani. Nyilvánvaló volt már a szervezés pillanatában, hogy május második felében, június elején nincsen olyan „békésnek mondható” időpont, amikor egy ilyen formátumú, s ráadásul újonnan bevezetendő programot nagy hatékonysággal el lehessen indítani. „Az V. Városnapok végén, a ballagások kellős közepén, az időjárás szeszélyeivel is dacolva választottuk ki május utolsó és június első napját – mondta Nagy László, a Székelyhon.ro webboltjának menedzsere –, de mostanra volt érvényes a vásári sátrakat biztosító Cetate Production Kft. kedvezményes ajánlata. Ezt a próbalehetőséget nem hagyhattuk ki. Felhívásainkra nem tudott ugyan minden könyvkészítő műhely válaszolni, nem tudott jelen lenni, de azért sikerült akkorát meríteni a kínálatból, a friss művekből, hogy reprezentatívnak mondható a felhozatal. Kapcsolatépítés szemszögéből is eredményesnek mondható ez a két nap.” A vásár kiértékelése még ezekben a pillanatokban is tart. Egyelőre ezzel a rövid beszámolóval és a mellékelt fotógalériával szolgálhatunk az olvasóknak. Simó Márton szekelyhon.ro 2013. szeptember 14.A kutató, a vezető és a kisebbségi sorsIdén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk. – Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket? – A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek. Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be. – Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan? – A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb. A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni? – Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat? – Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult. A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb. Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony? – Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer? – Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik. – Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor? – A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány. Simó Márton https://kulturhon.szhblog.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
